Ezúttal egy New York Times írótól hoztam nektek könyvajánlót:) Ez a regény már filmen is hódít!;)
Zene
Birdy- Not About Angels
Sztori
Hazel Grace egy egyszerű, 16 éves lány, aki... rákos. Kezelés, kezelés hátán, és a támaszcsoport, ahová a szülei küldik el. Hazel utál oda járni, egészen addig, amíg meg nem érkezik az új fiú; Agustus. A rokonszenv, ami az első pillantástól összeköti őket, az idő során csak egyre jobban erősödik. Hazel és Gus egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Hollandia csak rájuk vár... ők pedig izgatottak. Hazel rákja még elviselhető... de vajon Gus miért "világít úgy, mint egy karácsonyfa"? Mit jelent ez? Vajon, a közös barátjuk hogy bír a sötétben élni? Mi kell ahhoz, hogy két beteg ember egymásra találjon? Mi kell ahhoz, hogy a szerelmük valamennyire tompítsa a fájdalmukat? Mi kell ahhoz, hogy ne fájjon, ha elveszítik egymást? Mi kell ahhoz, hogy a végsőkig kitartsanak egymás mellett? És, hogyha nem sikerül a végsőkig... ki tört meg?
Csillagainkban a hiba
Előzmények
Egyik kedves netes barátnőm képei között láttam a mozijegyeket, mielőtt megnézte volna. Sok jót mesélt róla, így először az fogalmazódott meg bennem, hogy száz, hogy majd meg fogom nézni a filmet. Emlékszem, mindenhol kerestem, hogy fent van-e, mint online film. De legnagyobb elkeseredésemre, csak moziban lehet (még) megnézni. El lettem keseredve, hogy nem tudom megnézni... Aztán, mikor egyszer egyik barátnőmnél segítettem neki posztereket tenni a falára, megpillantottam a Csillagainkban a hiba poszterét, és rögtön faggatni kezdtem, hogy látta-e. Erre ő csak annyit mondott, hogy "nem. Olvastam.". Izgatottan elkezdtem kérdezgetni, hogy "és? Mi volt benne? Jó volt?", ő pedig azt mondta, hogy "nem fogom elmondani, de sírni fogsz a végén.". És, hogyha ő mond ilyet, akkor az azt jelenti, hogy kemény végre számíthatunk, mivel nem az az érzelgős fajta. És egyik nap, mikor olvasnivalót töltöttem le az e book-ra, megakadt a szemem ezen is. Rém lelkes lettem, és miután letöltöttem, azonnal elolvastam...
Hatás
Hogy őszinte legyek, legelőször furának találtam a könyvet: úgy éreztem, olyan, mint egy forgatókönyv. Nem tudom, miért gondoltam ezt. Viszont azért meg kifejezetten mérges vagyok magamra, hogy úgy gondoltam "nem baj, ha nem tetszik, ki kell olvasni, bár lehet, hogy nehéz lesz". És nem, nem volt nehéz. A felétől kezdve végigbőgtem az egészet. És igen, én a "sírós" lány vagyok. De ezt még a "nemsírós" barátnőm is megsiratta. Én, aki még a Husky-n is sírt. Ha így kell leírni. Viszont engem annyira megrázott a könyv, hogy éjszaka nagyon sokáig imádkoztam, hogy a beteg gyerekek gyógyuljanak meg, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak Hazel szenved(ett) rákban. Bucira sírtam a fejemet, és valahányszor azt hallottam, "oké?", könnybe lábadt a szemem, és megakadt a torkomon a levegő, és majdnem megfulladtam. Mielőtt ismertem volna a történetet, úgy vélekedtem erről a filmről/könyvről, hogy úúúgy, de úúgy szeretnék már egy jót sírni rá. Igen, én úúúgy, de úúgy sírtam ezen, hogy csak na. Viszont nem volt jó. Nem, mert fájt, egyszerűen fájt azt tudnom, hogy mindig van "hepiend". De tisztázzunk valamit. Nem minden vég "hepiend", de minden végben van valami "hepiend". Oké? Oké. :')
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése